Egy kánikulai szombat délelőtt a hűvös Karamell kávézóba gyűltünk össze, hogy nyilvánosan kössünk. Később tudtam meg, hogy ez a Nyilvános Kötés Napja volt.
A helyet Anyahajó találta.
Otthonosan éreztük magunkat a sok kézműves tárgy társaságában. Összetoltunk három asztalt, volt húzogatós ajándékozás. Nekem az EzKriszti által festett narancs-barack színű álomkönnyű selyemkendő lett a nyereményem.
Aztán folyamatosan jártak a tűk. Áhitattal néztem a leheletvékony kendőkre, meg a tekintélyes férfipulóverre. Engem a fonalak szépsége is megragadott, megtapogattam mindet, eddig nem ismertem ezeket a manapság elérhető csodákat.
1-2 évvel ezelőtt azt hittem, hogy tudok kötni, csak nem szoktam. A zoknikötéssel kezdődött a kalandok sora, nem hittem volna hogy ilyet lehet kézzel csinálni, nát még hogy én?
Aztán, mikor a lányok csipkestólákat készítettek, éreztem, hogy itt valami nem stimmel, ha ezt is emberek csinálják, akkor én valamit még mindig nem tudok. Meg hogy lehet az, hogy egy sor 45 fokban meghajlik?
Látom már, hogy még az ábécét se ismerem. Sokkal több féle szaporítás és fogyasztás van. Ezeket már Ahama kötősulijából tanultam. Mi jöhet még? Nem is hittem, hogy az élet ilyen meglepetéseket tartogat.
Ezt a blogot akkor indítottam, amikor bogyókat gyűjtöttem, paradicsomot aszaltam, takarót varrtam, textilt festettem, kenyeret, mézeskalácsot sütöttem. Harmadik éve, hogy embertelenül sok időmet és energiámat követeli a munkahelyem. A maradék időmet idős és betegeskedő szülők, zsenge korú unokák felé osztanám meg, ráadásul tanulmányokat folytattam a közelmúltig. Mostanában remélem visszatalálok valami kicsit élhetőbb élet felé.
