Keresgéltem, átlapoztam egy nagyon szép fotóalbumot is, olvasgattam róla. Ha ki szerettem volna fejezni, mivel szeretném jellemezni a bennem kialakultakat, akkor régi kövek, lépcsők, tetők, falak, kolostorkert, bor lenne benne.
Aztán a sok szépséges fotó között találtam egy olyat, amit nagyon szerettem nézni:
Igazából a fotós érdeme a kép, mégis úgy éreztem, ezt varrom meg. Elkészült.
Nem mondhatom, hogy tökéletes, de már megszoktam a látványát, talán valamit lehet rajta érezni. Aztán a határidő előtti napon nekiláttam visszakeresni, mit ábrázol a kép. Amint eredménytelenül végigböngésztem néhány fotógyűjteményt, kezdtem elbizonytalanodni. Az hagyján, hogy ez a kép nem volt köztük, de még csak hasonló épületet sem láttam. Felmerült a gyanú, hogy esetleg más országot varrtam meg nagy buzgón. Elém tárult egy teljesen más Portugália. Már-már terveket kezdtem kovácsolni az utolsó éjszaka elkészíthető igazi Portugáliáról, mert így az utolsó pillanat után persze már számos sokkal jellemzőbb ötletem is lett volna. Abban kitartottam, hogy Portugáliában igenis vannak fehér falak meg templomok meg tenger. Aztán a gépemre letöltött kép 11 számjegyű nevét a keresőbe írva csak megtaláltam, hol készült a kép. Fellélegeztem, mert Portugália legdélibb – Algarve tartományában készült a Sagres félszigeten. A mondás szerint az út Sagres-ben véget ér. Tengerész Henrik a XV. század elején itt hozta létre az első hajózási iskolát és támogatta a felfedezőket, akik később megalapították a Portugál birodalmat. Itt található a kopár, trónusra emlékeztető vidék, a Cabo de Sao Vicente, Európa dél-nyugati végpontja. Erről a helyről a világító torony is látszik. Találtam errefelé több ilyen templomról készült képet.
Amikor elkészültem a harangtoronnyal, azt azért sajnáltam, hogy az elsőként bemutatott képek hangulatából nem tudtam beletenni semmit, ezért nem zártam le a témát. Az összes anyagomat készenlétben hagytam. Nagyon sok ötletem volt, először a fehér falak, a kék és zöld ablakok, ajtók és a dús virágzó növények ragadtak meg. Az zavart csak, hogy ezekről mindenkinek Görögország jut eszébe. Aztán elkezdtem az anyagosdobozokban válogatni, minden szóba jöhető anyagból vágtam egy négyzetet.
Ezekbe a színekbe szerettem volna belesűríteni, amit magamban Portugáliáról gondoltam, hogy ódon, patinás, szomorú és tapintható a történelem. A régi kövezett utak nagyon tetszettek, szép szabálytalanok és kopottak voltak. Ezeket mindenképpen bele szerettem volna rakni, ezért választottam a kép aljára azokat a barnás okker négyzeteket. Ihlettek még a borosüveges kép és a diós kép is. Sok képen láttam kizúduló növényzetet, meg házra felfutó szőlőt, ezért a kép bal felére zöldes, növényes hangulatot szerettem volna tenni. A jobb felső sarokba a tengerre való tekintettel azért tettem egy kis kéket. Letűztem sima talppal, ebből sajnos nem bontakozott ki a korábban elképzelt inda és kockakő. A színeket viszont szeretem rajta. Még nézegettem néhány napig, aztán úgy éreztem, hogy a kerítésekről kizúduló lilás virágokat, esetleg szőlőt gyöngyből, vagy hímezve még rátenném a képre. A sok változatból a felvarrt gombok győztek. Lettek volna az alján barna rögök is, azt le kellett bontanom.
A képet önmagáért szeretem, nem véletlenül, a kedvenc árnyalataim. Hibájának érzem, hogy hiányzik róla a napsütés, ami pedig az összes képen ott van, valamint a kövezet szabálytalanságát nem igazán sikerült érzékeltetni sem színnel, sem formával. Lehet, hogy nem is Portugáliáról, hanem rólam szól.
